A társastánc története
Kezdetben az uralkodó dinasztiák határozták meg a divatot. Ők segítették az akkori művészeket, köztük a zenészeket is. Gyakran hozattak külföldről mestereket, akik új dallamokat, szokásokat ismertettek meg új otthonukban. Az udvarban minden szigorú szertartásos formában zajlott az etika szabályai szerint. Így volt ez a zenés összejöveteleken is, a bálokon, aminek a legfontosabb szereplője a szertartásmester volt. Az ő feladata volt az, hogy ügyeljen arra, hogy minden rendben történjen. Ők oktatták az első bálozókat, ifjú nemeseket és hölgyeket a helyes viselkedésre és a táncokra. A polgárságra és a nemességre mindig nagy hatással volt az, amit az udvar táncolt, és utánozni próbálták őket. A báltermek táncai eltértek az egyszerű emberek táncaitól.
Így volt ez a zenés összejöveteleken is, a bálokon, aminek a legfontosabb szereplője a szertartásmester volt. Az ő feladata volt az, hogy ügyeljen arra, hogy minden rendben történjen. Ők oktatták az első bálozókat, ifjú nemeseket és hölgyeket a helyes viselkedésre és a táncokra. A polgárságra és a nemességre mindig nagy hatással volt az, amit az udvar táncolt, és utánozni próbálták őket. A báltermek táncai eltértek az egyszerű emberek táncaitól.
Szigorú szabályok, koreográfiák szerint lejtették a táncot sorokban, oszlopokban, vagy körben. A két nem általában külön sorakozott fel, és még ha együtt táncoltak is nem értek egymáshoz, csak kerülgették egymást. Később már a hölgy a kendőjét nyújtotta a párjának, aki a másik végét fogva táncolt a lánnyal, majd később már a kezüket is összeérintették. A XIX. századra már a keringők, a polka és a galopp uralja a tánctermeket. Ezzel születtek meg a társasági táncok. Az 1920-as 30-as évektől a gramofon elterjedésével és az első tánczenekarok megszületésével eljött a tánctanárok időszaka. Megjelentek az első tánciskolák, de a tánctanárok még ekkor is ragaszkodtak az arisztokratikus szabályokhoz. Sok népi és külföldi eredetű tánc nem volt nekik eléggé szalonképes. Tiltakoztak is ameddig csak lehetett, de a divatőrületet nem lehetett megállítani. Nem tehettek mást, létrehoztak olyan táncokat, amelyek az adott divatos zenére táncolhatók és megfelelnek a báltermi előírásoknak. Így születtek meg a versenytánc latin amerikai táncai, a swing, rock and roll és más divattáncok. Azt, hogy mely zenék és táncok maradtak fent, azt a közönség döntötte el. Úgy mint a zenében, a táncban is vannak klasszikusok, ezeket nevezik társastáncnak és tanítják a tánciskolákban.
Társastáncok fajtái
Standard táncok
Latin-amerikai táncok
Az Angolkeringő a 1920-as években a Bostonból fejlődött ki, mely a Bécsi keringő utódja volt. Érdekessége, hogy a régi „kerek” fordulók mellett már az „egyenes irányú mozgás” új elemeit is tartalmazta. Az Angolkeringőt származási helye után nevezték el. Már az 1922-es világbajnokságon táncolták, de magát az elnevezést csak 1929-től használták a versenyeken. A tánc a Boston és a Slowfox stílusában kezdett formálódni.
Először inkább előretörekvő tánc volt – „dance of passing feet”-nek nevezték -, majd az idők folyamán a megnövekedett fordulásokból következően az ütem végén zárták a lábakat. Szerkezete átlós jelleget kapott, mert a teljes fordulatok bonyolultnak tűntek, s a jobbra ill. balra fordulásoknál csak háromnegyedet fordultak. Ezt az új táncformát az angol tánctanárok dolgozták ki, melyet 1927-ben az Imperial Society is elfogadott. Az Angolkeringő – melyet lágy, szentimentális zenére táncolnak – ritmikusan lendülő mozdulatai által a legharmonikusabb standard tánccá vált. Táncos jellege a lassú és egyenletesen lendülő, térben haladó fordulómozgásokban nyilvánul meg, melyek törésmentesen uralják a táncparkettet. Az Angolkeringő a versenyeken a standard kategória első táncaként szerepel. Sokan a táncok „királynőjének” nevezik.
Zenéje: lassan áradó, lágy, harmonikus és szelíd, mely ingaszerűen az ütem első ütését hangsúlyozza. Üteme 3/4-es.
Tempó: tudásszint szerint 29-32 ütem/perc lehetséges, versenyen 30 ütem/perc.
Jellegzetessége: a táncmozgását az extrém magasságok és mélységek jellemzik.
Zenei jellegzetesség: az első ütés zenei hangsúlya egyidejű az új lendület legnagyobb erejével. A második lépésre esik a fordulat fő hangsúlya és ezzel éri el a pár a legerősebb térbeli hatást.
Ritmusa: 1-2-3, 1-2-3 vagy 1-2-3, 4-5-6
A Tangó származása elválaszthatatlan az argentin néplélektől és fővárostól, Buenos Airestől, eredete viszont igencsak vitatott. A Tangó elnevezés a „tambor” (dob) szóra vezethető vissza, amely a dél-afrikai feketék dobszóval kísért ünnepét idézi. A XIX. század elején Kubában, Uruguayban, Brazíliában is megjelent a kifejezés a szóló és páros tánc jelentésben is. A táncos és zenei befolyás a kubai Habanérából és az argentin Milongából származik.
A Tango Argentinot nevezték a modernizált Tangónak, mely főként Buenos Aires kikötőnegyedében, a La Plata nyugati partján terjedt el. Főként hegedű, gitár, fuvola és zongora kísérte. 1870 után a Németországból importált bandoneon – ami egy kromatikus tangóharmonika – kísérte a táncot. A spanyol-argentin mélabúval átitatott Tangó ellentétei a férfias és nőies, kemény és lágy, agresszív és szentimentális vonásokban mutatkoznak meg. A Tangó a XX. század kezdetén vált Argentínában társastánccá. 1907-ben átkerült Európába és mindenekelőtt Párizst bűvölte el, ahol először is a spanyol-argentin lokálokban tűnt fel, majd elismert társastánccá vált.
Az első Tangó versenyt Nizzában rendezték. 1912-ben Tangó-láz tört ki egész Európában, ám mindemellett a táncot „ízléstelen stílusa” miatt támadták is. Főként az egyház volt a tánc ellen, így azt hosszú időre betiltották. Aki ebben az időszakban Tangót táncolt és rajtakapták, azt letartóztatták és elítélték. Az évek múlásával a szigor oldódott és a Tangó visszatért a táncos életbe. 1920-21-ben a dél-amerikai Tangót az angolok megreformálták. Az egyszerűbb verziót tiltakozva fogadták, azonban 1922-ben Londonban rendezett Tangó-konferencián a táncot az angol stílushoz igazították. A szentimentális Tango Argentinot, az eltérő stílusú angol Tangó váltotta fel, melyet rándításszerű mozdulatok (elsősorban a fejé), szenvedélyes előrehaladó mozgások, hirtelen késleltetések és egyértelmű figuralezárások jellemeztek.
Napjainkban kétféle Tangó van jelen a versenyeken. Az egyik az angol stílusú, melyet a standard táncversenyeken láthatunk, a másik az Argentin Tangó, amely a divattánc versenyek egyik igen népszerű programja. A versenytáncos tangóban nincs emelkedés és ereszkedés. Az előrehaladások sarok lépéssel kezdődnek. A térdek végig kissé hajlítottak, a lábak zárásánál sem egyenesednek ki. A lábak helyeződnek és nem csúsznak a talajon, mozgásuk gyors, de kemény hatást nem kelthet. Egyszerű előre és hátra történő haladó lépések – melyeket kissé kanyarodva lehet táncolni – adják a Tangó alapmozgását. A Tangó a második standard táncként szerepel a versenyeken. Igazi „kakukktojás” ebben a kategóriában latin eredete miatt. A nagy konferencián 1929-ben szabványosították mai formájára, melyet 1930-tól a németek is átvettek.
Zenei üteme: 2/4-es, de helyesebb lenne 4/8-os ütemre venni, mert minden ütemben két hangsúly van.
Tempó: tudásszint szerint 30-33 ütem/perc lehetséges, versenyen 33 ütem/perc.
Ritmus: lassú-lassú-gyors-gyors-lassú
Jellegzetessége: a gyors, hirtelen fékezett, erőteljes haladómozgásokban nyilvánul meg, melyek szaggatottan váltakoznak a szenvedélyes dinamika és a feszült szünet között.
A társastáncok közül a keringőnek van a legrégebbi hagyománya. Neve a német „waltzen” (forogni, keringeni) szóból származik és a talajon sikló lábak forgó mozgására vonatkozik. A keringő gyökereit kutatva egészen a XII-XIII. századig lehet visszamenni, a minnesangerek idejéig. A német „Springtanz”-ban – mely páratlanütemű táncrészként a páros ütemű, lépkedett előtáncot követte – felismerhető a keringő eredete. A tánctörténészek többsége a keringőt a régi Dreherre vagy a Landlerre vezeti vissza a XVI. századtól kezdődően. Ezt a táncot Németországban és Ausztriában a nép táncmester nélkül táncolta. 3/4-es vagy 3/8-os ütemű körtánc volt, melyben a párok egymást átkarolva és egymás körül forogva táncoltak egy elképzelt középpont körül. Ez a tánc igen népszerű volt, olyannyira, hogy évszázadunk elejéig városban és falun egyaránt táncolták.
A másik verzió szerint a keringő keletkezését az ún. Langausban kell keresni, abban a táncban, amelyben a táncosoknak egy meglehetősen hosszú termet kellett a legkevesebb forgással végigtáncolni. A hatóság tilalmi rendeletet hozott a tánc ellen egészen a XVIII. századig. A büntetés indoka: tilos a partnernő körbeforgatása és megpörgetése, levegőbe dobása és átpördítése.
A „waltzen” szó 1750 körül egy rögtönzött bécsi vígjátékban jelent meg. 1750-ben Johann Wolfgang von Goethe számolt be a német táncról szerzett tapasztalatairól, és 1782-ben Carl von Zangen megjelentette „Etwas über das Waltzen” című könyvét. 1787-ben feltűnést keltett négy személy, akik Bécsben az „Una cosa rara” című operában az első keringőt táncolták; mindenesetre kétségbe vonják, hogy ott „koreografált” keringőt táncoltak volna. Bár a porosz udvarban, 1794-ben már tanulták a keringőt, a későbbi porosz királynő, Lujza – aki nem volt tőle elragadtatva – betiltotta. Berlinben 1918-ig volt érvényben a tilalom, a müncheni bálokon viszont játszották és táncolták. A keringő diadalmenete a bécsi kongresszus után kezdődött. Nagy szerepe volt ebben Lannernek és a Strauss dinasztia mámorító keringőmelódiáinak.
A Bécsi keringő, amely 6 lépésből áll, két 3/4-es ütemre volt felosztva és egy teljes fordulással összekötve kiteljesedett az akkoriban még szokásos balett-technika segítségével. Németország maradt a keringővel kapcsolatos események középpontja egészen a húszas évekig, amikor is a valcer úgy egy évtizedig háttérbe szorult a modernebb, dinamikusabb táncformák miatt.
Angliában a Bécsi keringő sohasem volt otthonos. Az angolok Bécsi keringő elleni tiltakozását mutatja, hogy náluk ez a tánc a standard táncversenyek programjában az utolsó táncként szerepel, míg más országokban a harmadik bemutatandó tánc.
Néptáncként a keringőt a harmincas évek elején fedezték fel újra, mégpedig a III. Birodalomban – Németországban – és Ausztriában. Az osztrák császári és királyi katonatiszt és tánctanár, Karl von Mirkowitsch tette a Bécsi keringőt újra társaság- és versenyképessé. A tánc a gyors, egyenletes, szárnyaló, teret betöltő lépésekben és forgásokban fejeződik ki. Zenéjében – amely egyébként mára új lendületet kapott André Rieu keringőkirálynak és zenekarának köszönhetően – sok a vonós hangszer. E csodás melódia táncra ösztönöz minden táncoslábú embert.
Zenéje: gyorsan folyó, temperamentumos, szárnyaló, lendületes
Zenei üteme: 3/4-es
Tempó: tudásszint szerint 50-60 ütem/perc Versenyeken 60 ütem/perc
Maga a Foxtrott eredete a régi Onestepben és Ragben keresendő. A Onestep – mely 1910 körül került át Észak-Amerikából Európába – leegyszerűsített „egylépésmozgásával”, valamint változatlan ritmusával Chasse nélküli, mars és haladó jellegű tánc volt. Ezt a táncot gyors 2/4-es ütemben előre, hátra vagy néha oldalirányban, fordulások nélkül féltalpon táncolták. Mint társastánc a Twostepet (polkaszerű, ugrás nélküli) váltotta fel. A Onestep mindenekelőtt Angliában érvényesült, ahol kiszorította a keringőt. Népszerűségét tekintve a Tangóval vetekedett, amely azonban inkább a franciák szakterülete maradt. 1912-ben Angliában teret hódított a Ragtime, a tánczene első modern formája. Ennek következményeként fejlődött ki a Onestepből a Rag, melynek jellegzetessége a hajlított térddel táncolt lépés volt, s ritmusában a szinkópa is előfordult.
Az idők előrehaladtával a Ragtime és Onestep zenéjét lassabban játszották, így a tánc lépései is lelassultak. Jutott tehát idő egy váltólépés, az ún. Chasse bevezetésére, mellyel kifejlődött a Foxtrott. E tánc megtalálható a világtáncprogramban is. A Foxtrott a lassú és gyors, előre- és hátralépések Chasseval variált, tetszés szerinti váltakozásából állt. Az angol tánctanárok hamar ráépítették saját stílusukat, s így fejlesztették tovább. Az előrehaladó lépéseket sarokkal indították, így sokkal nagyobb lendület keletkezett tánc közben. 1922 körül találták meg a tánc ma is érvényes formáját, majd 1924-től a Foxtrott a más-más gyorsasággal játszott zene alapján egy lassúbb variációra, az ún. Slow Foxtrottra (Slowfox) és a gyorsabb Foxtrottra, az ún. Quickstepre vált szét.
A Slowfox lineáris lépésmintákat követő, művészien megformált, hosszú, sikló járómozgáson alapul. A térdek enyhén nyújtottak, ami azt jelenti, hogy nem feszítettek, hanem flexibilisek és mozgásra készek. A Slowfoxban minden lépés majdnem azonos hosszúságú. A test állandóan haladó mozgásban van. A lábak mozgása folyamatos és a tánc járó jellegét hangsúlyozza. A táncban az emelkedés és az ereszkedés kevésbé kifejezett, hisz egy hosszan elnyújtott hullámmozgást kell láttatni. A test mozgása folyamatos, és váltakozva hol az egyik, hol a másik testoldal lendül kissé előre, mely harmonikus testmozgást, illetve vállvezetést idéz elő.
A Slowfox technikailag igényes tánc, ezért a tánciskolákban csak a haladó pároknál kezdik tanítani. A Slowfox a tágterű, folyamatosan haladó, hullámszerű járómozgásokban nyilvánul meg. A táncot a hanyag eleganciával előadott, hosszan elnyújtott lendületek jellemzik, melyeket gyors fordulatok és meglepő pózok tesznek varázslatossá. A többszörös világbajnok és tréner Karl Breuer találóan írja le a Slowfoxot: „A lábat a táncban egyszerűen oda helyezhetjük, ahová a súly kívánkozik. Egyúttal a legnehezebb standard tánc is, amennyiben sikere döntően azon múlik, hogy ne hasson unalmasnak. Ez csak akkor sikerül, ha nagyon extenzíven táncolják, és zeneileg nagyon intenzíven interpretálják”. A Slowfox a standard táncversenyek nélkülözhetetlen epizódja. Igen sokan kedvelik lassan áradó jellege és szép zenéje miatt.
Zenéje: lassan áradó, tartózkodó, melodikus, szabályos. A tánc eleganciáját a szaxofon, klarinét vagy hegedű emeli ki.
Zenei üteme: 4/4-es.
Tempó: tudásszint szerint 28-30 ütem/perc Versenyen 30 ütem/perc
A Quickstepet kezdetben „Quicktime Foxtrott és Charleston”-nak nevezték, amely átvette a Chasse-t. A tánciskolák legkedveltebb táncai között tartják számon.
Alapmozgását a Chasse-k, Lock Stepek és a külső állásban megtett lépések jellemzik. A tánc az igen gyors, kontrolláltan folyamatos futómozgásokban elevenedik meg. A Quickstep a lépések dinamikájával, elsöprő tempójával valamint a „quick” és „slow” lépések állandó váltakozásával kapja meg szeszélyes elegyét, ám emellett a táncostól nyugodt felsőtesttartást és tiszta lábtechnikát követel meg. Azt mondhatjuk, hogy a Quickstep a legvidámabb és legsziporkázóbb társastánc. Hozzájárult ehhez az is, hogy a II. világháború után alapos stílusváltozáson ment keresztül: kicsi, ritmikus szökellő lépésekkel gazdagodott.
A Quickstep a standard táncversenyek ötödik számaként szerepel, s a közönség köreiben igen nagy népszerűségnek örvend.
Zenéje: rendkívül gyors, vidám, sodró, sziporkázóan virtuóz. Tipikus hangszerei a trombita, harsona és a szaxofon.
Zenei üteme: 4/4-es.
Tempó: tudásszint szerint 42-52 ütem/perc versenyeken 52 ütem /perc
vissza az oldal elejére >>
A Samba eredetileg több táncforma gyűjtőneve, melyeket az elmúlt évszázadokban az afrikai néger rabszolgák vittek magukkal Kongóból, Szudánból és Angolából új hazájukba, Brazíliába. Abban az időben ez igen népszerű táncfajta volt, melyet „Semba”-nak hívtak, ami a tipikus csípőmozgásokat jelölte. A bantu népeknél az extázis, a mámorító tánc állt a középpontban, ami kultikus ünnepségeik jellegzetessége volt. Az afrikai tánckultúra a brazil partvidéken is elterjedt, s a táncnak Rio, Sao Paulo, Pernambuco, Bahia és Maranhao is otthont adott. Mindemellett a körtánc is kedvelt volt, melynek középpontjában egy szólótáncos vagy egy pár is táncolt. A brazilok ezeket a táncokat Batuque, Lundu vagy Samba névvel jelölték, s mozgást illetve ünnepséget jelentettek. A legnépszerűbb körtánc a „Samba de moro” volt, melyet már a modern Samba elődjének tekinthetünk. A Sambazene az ősi Afrika kultikus zenéjéből származtatható. Fő hangszerei (dobok, harangok) főként afrikai eredetűek. A gyors, élénk zene ösztönözte a táncos mozgást. A párok nemcsak a továbbhaladásra ügyelnek tánc közben, hanem az ún. Bounce-mozgások életre keltésére is. Ez a mozgás a boka és a térd segítségével jön létre.
Ma a Samba uralja a brazil zenei életet. A híres karnevál alkalmából évente új Samba melódiák születnek. Persze a karnevál nekünk magyaroknak kicsit drága mulatság, de az ilyenkor Rión uralkodó hangulat káprázatos. Sajnos egy-egy ilyen rendezvény évente egy-két halálos áldozatot is követel. Mikor a több százezres tömegből álló menet elindul, kő kövön nem marad, s az emberek gyakran egymást is eltapossák. Viszont a „díszlet” lélegzetelállító. A gyönyörű táj több filmnek adott már otthont. Afrikai és portugál keverékként került 1910-ben Brazíliából Európába a maxixe, amely egy szoros páros tánc volt, azonban nem aratott fényes sikert.
A versenyprogramokban 1924-ben és ’25-ben merült fel újra ez a brazil tánc Samba néven. Csak a II. világháború után tartozott a Samba a tánczenekarok állandó műsorához. 1948-49-ben egy jelentősen leegyszerűsített formája lett népszerű. A tánciskolák sikerrel vették fel programjukba a Sambát, ahol főként a haladó szinten kezdték tanulni a táncosok. A Samba könnyedségével és gondtalanságával kivívta megérdemelt helyét a táncparketten. Jellegzetessége, hogy a párok hullámmozgással haladnak a teremben. A versenyzők ezt a mozdulatot a medence előre- és hátralendítésével valósítják meg. Az európai Sambába az afrikai mozgáselemek is bekerültek. A táncban gyakran szerepelnek ringó lépések, volta-forgások, „hordók”, promenádfutások.
A tánc zenéje: közepesen gyors, könnyed.
Zenei üteme: 2/4-es.
Tempó: tudásszint szerint 48-56 ütem/perc lehetséges, versenyen 54 ütem/perc.
A Cha-Cha-Cha a versenytáncok latin-amerikai ágát bővíti. A tánc az afrokubán zene fejlődésének legújabb jelenségei közé tartozik, és éppúgy mint a Mambo, először zenei forma volt. Mesterségesen alkotott tánc, a Rumbának és a Mambonak egy változata. Viszonylag gyors, kis teret betöltő, rendkívül ötletdús és játékos hangvételű. Megalkotója Enrique Jorrin egy havannai zenész, aki 1953-ban a túl gyorsan játszott Mamboból – melynek nem volt igazán sikere – fejlesztette ki a lassúbb Mambo-Cha-Cha-Cha-t. New York Cityben a Broadway-n a Palládiumot jelölik a Cha-Cha-Cha szülőhelyeként.
A Cha-Cha-Cha szó a zene ritmikus részének tekinthető, – mint a triola – melyet a zenészek érthetően, világosan „kifejeznek” és a táncosok három kis lépéssel interpretálnak. A Chasse-k a Cha-Cha-Cha-ban azon három lépésnek egymásutániságából jönnek létre, melyeket az alapformában táncolunk. Ügyelünk arra, hogy a lépés nagysága nem lépheti túl a saját csípőszélességet. A Chasse-kat táncolhatjuk fordulással vagy anélkül, előre, hátra, oldalra vagy helyben. A tánc közbeni csípőmozgás a nyújtott lábra való súlyáthelyezés következménye. Fontos, hogy ne tegyünk tudatos „mű-csípőlendítést”, mert ez kevésbé elegáns. A természetes csípőmozgások ellenben sohasem tűnnek túlzottnak.
A magával ragadó kubai zene, illetve tánc először Észak-Amerikát hódította meg, ahol 1954-től a legkedveltebb divattánc lett. Ugyanakkor Európa is nyitott volt a latin-amerikai eredetű tánc és zene iránt, s hirtelen több országban is népszerű lett a Cha-Cha-Cha (pl. Németországban, 1957-ben Gerd és Traute Hadrich mutatta be először a táncot a Német Tánctanárok Egyesületének kongresszusán). A tiszta, világos ritmussal és a variációgazdag, vidám figurákkal e tánc gyors áttörést hozott. Jellegzetessége, hogy majdnem minden alapfigurája átvihető a Rumbába is. Közben persze ügyelni kell arra is, hogy az átvitt figurák interpretálása mindig megfeleljen az adott tánc karakterének. A tánc alatt a párok szabadnak érzik magukat, jókedv és az egymástól való elragadtatás jellemzi őket. Magabiztosak, egy kicsit játszanak a partnerrel, de ugyanakkor a közönséggel is. A Cha-Cha-Cha-t is, mint mindegyik latin-amerikai táncot 1961-ben vették fel a versenytáncok közé. Azóta is a latin versenyek egyik közkedvelt tánca. A zene gyors, szemtelen, temperamentumos, kacér és szaggatott. Érdekessége, hogy rendkívül sok disco zenére lehet Cha-Cha-Cha-t táncolni.
Zenei ütem: 4/4-es.
Tempó: tudásszint szerint lehet 32-34 ütem/perc. A versenyeken 32 ütem/perc az előírt.
Ritmus: 2-3-4-és-1, 2-3-cha-cha-cha.
vissza az oldal elejére >>
A Rumba több kubai páros tánc gyűjtőneve. A rumba szó már régóta ismeretes, jelentése „ünnep” vagy „tánc”. A táncban lírai mozdulatok keverednek erotikus elemekkel. Ami a zenét illeti, gazdag afrokubai ritmusok jellemzik. Két tánc fejlődött ki ezekből a ritmusokból: a XIX. században a Habanéra és a XX. században a Modern Rumba, melyek egymással szoros rokonságban vannak. A zenét vagy lassan játszották, mint később az Európában népszerű Rumba-Bolerót, vagy gyorsabb tempóban, mint a Rumba-Guarachat-t és a „Kubai Rumbát”. A tánc New Yorkon keresztül került át Európába 1930-ban. A „The peanut wendor” volt az első rumbasláger, mely a világot is meghódította. Az első koreográfiát az angolok dolgozták ki, melyet a franciák és a németek is átvettek. A Rumba az 1931 és 1933 közötti időszakban nem érvényesült igazán, mivel a legtöbben nem tudták, hogy hogyan kell táncolni. Leginkább Foxtrott-lépéseket táncoltak és hozzá csípőmozgást.
Új lendületet 1945 után kapott a franciáknak köszönhetően. Velük párhuzamosan az angolok is foglalkoztak a Rumbával. A két „rumbaháborúban” (1956-58 és 1961-63) a Rumba-technika szabványosításáról vitatkoztak. A „Cuban style” – amit az Angliában élő francia Pierre a Mamboból fejlesztett ki – vetélkedett a „Square Rumba”-val, a lassú Rumba-Boleróval, amelyet Franciaországban Lucien David alkotott meg. A „rumbaháború” azzal fejeződött be, hogy egy nemzetközi bizottság eldöntötte, hogy a Rumbát két különböző alaplépésre lehet felépíteni. Végül a „Cuban style” terjedt el, mivel csaknem minden versenypár ezt a szisztémát használta.
Ma a tánciskolák is erre a szisztémára építenek. A táncot az erotikus játék, az izzó szerelmi versengés jellemzi. Sok figurában a nőies csábítóművészet is megmutatkozik. A nemek párbeszédében a nő ingadozik az odaadás és az elutasítás között, a férfi a vonzódás és a függetlenség között. Ennek fontos kifejezőeszközei a csípő- és medencemozgások. A XIX. századi leírásokban szenvedélyes, csábító táncként említik, melyben a nő arra törekszik, hogy a férfit kihívó csípőmozgásával elcsábítsa. A csípőmozgások a Rumba tipikus elemei. Ezek a nyújtott lábra való súlyáthelyezés eredményeképpen jönnek létre. Fontos, hogy ne tegyünk tudatosan „mű csípőlendítést”, ami kevésbé elegáns. A természetes csípőmozgások sohasem tűnnek túlzottnak. Az esztétikus, szép tánc érdekében különböző jazz-elemeket is átvettek a Rumbába. A Rumbát 1964-ben sikerült a versenyek alapanyagaként elismertetni. Azóta a latin táncversenyek nélkülözhetetlen programja.
Zenéje: lágy, kellemes, lassú, szinkópált, visszafogott, tartózkodó. A klasszikus tánczenén kívül néhány pop-zenére is lehet Rumba lépéseket táncolni.
Zenei üteme: 4/4-es.
Tempó: tudásszint szerint 28-31 ütem/perc, Versenyen 28 ütem/perc
A Paso Doble eredetét tekintve spanyol tánc, melyet a spanyol mars zenére táncolnak. Spanyolországban önmagában nem látható a táncparketten, vagy ha igen, akkor egy önállósult változatban a színpadon. A húszas években már ismerték és bikaviadal-pantomimnak nevezték. Mai formáját Franciaországban alkották meg, ahol eleinte főleg táncművészek táncolták, mielőtt show- és később versenytáncként a tánctanárok felfedezték volna.
A Paso Doble bikaviadalt ábrázol, ahol a férfi a matador szerepét ölti magára, a nő pedig a piros kendőét. A férfi és a nő együtt mozog egy képzelt bika körül, miközben flamenco-elemeket és az arénabeli küzdelemre jellemző stilizált figurákat adnak elő.
A tánc alapjául szolgál a „Paso Doble” (kettős lépés), a sarok és a féltalp hangsúlyos lehelyezése valamint a ritmikus haladó lépések. Egyik jellemző eleme az ún. Appel, amely egy energikusan, talpon, helyben táncolt lépés, a térdek enyhe süllyesztésével. Az Appel gyakori bevezető lépése a különböző figuráknak.
A „Paso” táncos karakterét nagymértékben meghatározza a bikaviadal-motívum. A férfitől, mint matadortól elvárják a csaknem elbizakodott büszkeséget, a merész elszántságot és eleganciát, a nőtől az öntudatos távolságtartást, a nagyfokú hajlékonyságot és gyorsaságot – mindezt a férfinak átengedett vezető szerep következményeként. E tánchoz nagy figyelem, ünnepélyes méltóság, tűz és elfojtott önuralom szükséges. A lépéseket az egész izomzat megfeszítésével kell kivitelezni. Csak ezáltal lehet az e táncra jellemző rövid, gyors mozgásokat és a kontrollált pózokat létrehozni. A mindenkori súlyláb térde könnyedén hajlított.
Ma a Paso Doble a latin-amerikai versenyszámok körében a negyedik bemutatandó tánc, mely 1959 óta hivatalosan szerepel a versenyprogramban.
Zenéje: méltóságteljes, fennhéjázó, lendületes, energikus, kemény, marsszerű, világosan strukturált. A zene egy spanyol Flamenco-szerű mars, bevezetésből és két főrészből áll pontosan rögzített csúcspontokkal, melyekhez a koreográfia igazodik. A legtöbbször játszott Paso Doble az „Espana Cani”
Zenei üteme: 2/4-es
Tempó: tudásszint szerint 60-62 ütem/perc, Versenyen 62 ütem/perc
vissza az oldal elejére >>
A Jive ma nemzetközileg elfogadott elnevezése annak a táncnak, melynek többféle, egymással rokonságban álló afroamerikai elődje volt. Ezekhez tartozott a harmincas évek elején a Lindy Hop, Blues és a Swing. Ezt követte a negyvenes évek sikertáncai közül a Boogie-Woogie, a Jitterburg valamint a Bebop, s az ötvenes években hozzájuk kapcsolódott a Rock and Roll. E táncformákra jellemző volt – s még ma is az – a táncra ösztönző zene, amely ritmikus hangsúlyozásával bűvöletébe vont és von fiatalt és időset egyaránt. A táncokat az USA-ban honos szabad színes stílusokkal fejlesztették tovább, valamint bővítették a koreográfiákat is. Ezeket a táncokat az amerikai katonák hozták át Európába. A táncban lévő szabad mozgásstílus és az akrobatikus dobások a fiatalság körében gyorsan népszerűvé váltak.
A háború utáni időszak uralkodó zenei irányzata a Boogie lett, ám a bírálók egy mérsékeltebb formát kerestek, hogy a tánc ezen módját „szalonképessé” tegyék. Így az angol tánctanárok kialakították – valamivel lassabb zenét használva – az elegáns, de mégis élénk, mozgalmas Jive-ot. A tánc helyhez kötött, a lépések többnyire a Rock (ringó lépések) és a Chasse elemeiből épülnek fel. A Jive egy szembetűnően eleven, fiatalos, tréfás, temperamentumos, ritmusos tánc, melyben a párok lépéseikkel a zenei hangsúlyt emelik ki. A Jive a latin-amerikai versenyek egyik legnépszerűbb tánca. A tánciskolákban és a versenyeken is főként a fiatalokat ragadja magával. 1968-ban vették fel ötödikként a latin-amerikai táncok közé.
Zenéje: gyors, lendületes, temperamentumos, magával ragadó, gondtalan, életvidám, fiatalos.
Zenei üteme: 4/4-es.
Tempó: tudásszint szerint 40-46 ütem/perc, Versenyen 44 ütem/perc